Ugrás a fő tartalomra

Gondolatok a megbocsátásról

szabadság
Nehéz meggyőzőnek lenni a megbocsátásról beszélve, miközben az őrület fátylai simogatják az arcokat. A látszat mögött érnek és születnek csodák, de a tömeghatás megnehezíti a tisztánlátást. Akinek sikerül, tökéletesen őrültnek tűnik a többiek szemében. Az igazi kihívás, hogy ebben a közegben is helyt kell állni.

Felülnézetből szemlélve alaposan bele vagyunk szőve az élet sűrűjébe. Felhalmozott kötődéseink folytán már inkább emlékeztetünk gombolyagból kifelé pislogó lényekre és az élethelyzetek tovább gubancolják a szálakat.

Az emberek önkéntelenül is a megkönnyebbülést keresik, amit a megbocsátás nyújthat és manapság könnyű okot találni rá, de számvetés nélkül is bőven összejön egy lista, ami az elcsépelt, unalmas és abszolút felszabadító megbocsátás gyakorlásához kell.
Ha az embernek ez az egyetlen lehetősége lenne a terhek letételére, akkor is simán átsétálna az életen.

Elég nagy szerencse, hogy habár a megbocsátásnak két iránya van, egyetlen ember tökéletesen elboldogul mindkettővel. A recept egyszerűsége lenyűgöző, mindössze két összetevőből áll.

A könnyebb út, ami nehezebbnek tűnik: megbocsátani a másik embernek. Ezt a hozzávalót mindenki ismeri és vagy megengedi magának, vagy nem. Utóbbi esetben itt a vége.

A nehezebb út, ami könnyebbnek tűnik: megbocsátani saját magunknak. Ez az összetevő az, aminek a tudatossága még egy élet alatt is nehezen jön össze. De amikor megvan, minden készen áll a szabaduláshoz.

Érdekes belemerülni a gondolatba, hogy éppen mi vagyunk azok, akiknek már rég minden meg van bocsátva és eljött az ideje megtenni ugyanezt saját magunkkal szemben is.