A multitasking divatos kifejezés, ami alábecsült problémát takar. Egy örvény hatásfokával szippantja be az embert a megszokás, elvárások és megfelelési kényszer világába. Azt veszi el, ami az önmagunkhoz vezető út lényege, az összpontosított, örömteli jelenlétet.
Lehetséges ezer darabra szakadva jelen lenni?
Valamikor sikk volt és mi nők büszkék voltunk rá, hogy többfelé figyelve is tudunk hatékonyan működni. Ma már elvárás. Annyira elfogadott lett, mint amennyire elfogadott a dolgos hétköznapok őrületébe feledkezett embertömeg. Ezt jobbára akkor érezzük igazán, amikor szeretett embereket látunk szétesni.
A multitasking számomra azért érdekes, mert éppen azokat érinti a legfájdalmasabban, akik egyébként is szenvednek. Szenvednek a világ nagy léptékű változásaitól, a saját belső ellenállásuktól és mindentől, ami nem illeszkedik a megmagyarázhatatlanul irritált komfortzónájukba. A komfortzóna ilyenkor már messze nem a komfortról szól, inkább egy ördögi körbe ragadt katlan, amiben állandó feszültség fortyog. Irritáció, értetlenség és a tagadás.
A változáshoz rugalmasság, elfogadás és fókuszáltság kell. Béke. Ez az, amit a szétszórt figyelem elvesz.
Két egymással ellentétes irány, ami generációk, családok, barátok között nyit egyre nagyobb szakadékokat. És a kapcsolataink tele vannak ilyen szakadékokkal.
Számos változata van az okoknak, amiért hülyeség, ciki ezzel foglalkozni, most éppen nincs rá idő, vagy hasonló izgalmas magyarázatok, amit valószínűleg senki sem hisz el, még ő maga sem.
Számos módja van a megoldásnak is, szerintem mindenki ismer párat. A lényeg a lelassulás. Legyen az tudatos figyelem, elmerülés egy igazán örömteli szabadidős tevékenységben. Ez a lényege az énidőnek, a sokak által kritizált fogalomnak, amit talán csak azért kellet kitalálni, mert az emberek teljesen elfordultak saját lényegüktől, a feltöltődésük forrásától. Most ott tartunk, hogy tudatosan tervezett énidő nélkül már elképzelhetetlen egészségesen élni.
Lehetséges ezer darabra szakadva jelen lenni?
Valamikor sikk volt és mi nők büszkék voltunk rá, hogy többfelé figyelve is tudunk hatékonyan működni. Ma már elvárás. Annyira elfogadott lett, mint amennyire elfogadott a dolgos hétköznapok őrületébe feledkezett embertömeg. Ezt jobbára akkor érezzük igazán, amikor szeretett embereket látunk szétesni.
A multitasking számomra azért érdekes, mert éppen azokat érinti a legfájdalmasabban, akik egyébként is szenvednek. Szenvednek a világ nagy léptékű változásaitól, a saját belső ellenállásuktól és mindentől, ami nem illeszkedik a megmagyarázhatatlanul irritált komfortzónájukba. A komfortzóna ilyenkor már messze nem a komfortról szól, inkább egy ördögi körbe ragadt katlan, amiben állandó feszültség fortyog. Irritáció, értetlenség és a tagadás.
A változáshoz rugalmasság, elfogadás és fókuszáltság kell. Béke. Ez az, amit a szétszórt figyelem elvesz.
Két egymással ellentétes irány, ami generációk, családok, barátok között nyit egyre nagyobb szakadékokat. És a kapcsolataink tele vannak ilyen szakadékokkal.
Számos változata van az okoknak, amiért hülyeség, ciki ezzel foglalkozni, most éppen nincs rá idő, vagy hasonló izgalmas magyarázatok, amit valószínűleg senki sem hisz el, még ő maga sem.
Számos módja van a megoldásnak is, szerintem mindenki ismer párat. A lényeg a lelassulás. Legyen az tudatos figyelem, elmerülés egy igazán örömteli szabadidős tevékenységben. Ez a lényege az énidőnek, a sokak által kritizált fogalomnak, amit talán csak azért kellet kitalálni, mert az emberek teljesen elfordultak saját lényegüktől, a feltöltődésük forrásától. Most ott tartunk, hogy tudatosan tervezett énidő nélkül már elképzelhetetlen egészségesen élni.