Mesél a múlt

csend
Nagyon nagy csend van. Mesésen szólva, két lábbal, két parton állva, míg lent csendben hömpölyögnek az idő és az önazonosság illúziói. Arcok, életképek, amik gyakran már érzelmeket sem képesek kelteni bennünk. Nem is az a dolguk, utórezgések. Régen különleges volt minden személyes történetre mutató pillanat, most természetes, de már nem akarok semmit sem kezdeni vele.
A világ törvényei változnak. A közösség felé. Nincs valódi elkülönülés, ezt már az is érzi, aki nem akarja tudni. A legnehezebb ebben a kivárás. Szeretni annyira, hogy ezt megtegyük.