Az én, az Én és az ÉN

ÉN
Könnyű az emberek agyára menni. Ments’ Isten, hogy kérdezzek, már régen leszoktam róla, hallgatok és hamarosan automata üzemmódban zendül, hogy nekem erre nincs időm, energiám, vagy könnyű neked ...
No igen, még nem találtam olyan embert, akinek könnyű. Mi dolga lenne itt akkor? Lógatná a lábát egy bárányfelhőn és nevetne ... nevetne ... mint a mesében?
Persze ha szűkre szabom a határokat a saját valóságomban a saját küzdelmem dominál, de az egy kicsit magányos.
Amikor egyszer igazán szenvedtem ettől, majdnem egy héten át éjjel-nappal azt hallgattam, hogy „nem vagy egyedül”. A végén már szerettem volna egyedül lenni, de a leckét megtanultam.
Az Isteni Én tudata és az istenkomplexus között szakadék tátong. A strucc perspektívájára gondolok: nem akarni, nem tudni, nem tenni, elhallgatni, hazudni, elárulni ... de kit is?
Azt mondják, hogy az őszinteség kegyetlen, szerintem éppen olyan, mint az igazság, annak az embernek a kezében, aki kész szembenézni a sajátjával.
Ez már a szeretet automatikája. Erre nincs idő? Vagy energia? Abból éppen van bőven, ha a szakadékon átível legalább egy cérnaszál. Az már kapcsolat, vagy lehetőség, ahogy tetszik.